Száll az ének... скачать в хорошем качестве

Száll az ének...

József Attila: Bús magyar éneke (Az utolsó versszak és a zárójelben lévők kiegészítések) Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán, Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván: Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról. Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre. Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja, Régi honát, testvéreit mást se tehet Siratgatja. Piros kedve pillangó volt, Sárba fulladt ott Erdélyben, Zöld reménye foszlányai meghaltak a felvidéken. Fáj neki a teste, lelke! Szíve tája, szemegödre! Nem is tudja, feltámad-e, Elpihenne mindörökre! Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek, Rajt pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek. Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan Halvány. Fáj neki a teste, lelke! Szíve tája, szemegödre! Nem is tudja, feltámad-e, Elpihenne mindörökre! Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon S elkerüli zárt szemét az incselkedő Pajkos álom. Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed! Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre. (Nem fáj már a teste, lelke! Szíve tája, szemegödre! Van neki egy citerája, húrjai az égig érnek, azon üzen az Istennek: Uram, még él a néped! Örökké! Örökké!)