SZTE Szabadegyetem XXIII. szemeszter, Prof. Dr. Balogh Elemér скачать в хорошем качестве

SZTE Szabadegyetem XXIII. szemeszter, Prof. Dr. Balogh Elemér

Egyházi bíráskodás a középkorban Európában évszázadokkal ezelőtt nemcsak az uralom központi (király) és helyi szervei (pl. földesurak), hanem az egyház is gyakorolt bírói hatalmat. A középkori egyházi bíráskodás ugyanolyan színes volt, mint maga a jog világa. Egységes jogi normarendszer, homogén jogi kultúra még országonként, tartományonként sem alakult ki, ellenben a társadalom rendi struktúrája szépen kirajzolódott az egykorú térképeken. A középkori európai kultúra egyik legjellemzőbb sajátossága éppen az volt, hogy az egyes főbb társadalmi csoportok jogilag karakterizált csoportokba, alrendszerekbe szerveződtek, s ezeket nevezzük rendeknek. Az egyházi rend volt mind közül a legkorábban kifejlődött: mondhatni, hogy amikor a világi tényezők még csak a hűbéri formák kiépítésén fáradoztak, az egyház már rendként definiálta önmagát. Sok századnyi előnyét egyebek mellett szinte monopóliumként birtokolt intellektuális potenciáljának is köszönhette, minek talaján hamar kialakult az a iurisdictio, amely antik hagyományokat újjáélesztve, követve és fejlesztve a bíráskodásban öltött a társadalom számára is látványos testet. A bíráskodás a középkor századainak hosszú folyamán, de a 2015. évi IV. lateráni zsinat határozatai nyomán gyorsuló ütemben, kétféle modellbe szerveződött. A latin Európa Alpoktól északra elterülő térségében az officiálisi, a déliben pedig a helynöki bíráskodás terjedt el. A struktúra lényegei elemei meghatározóan egységesek voltak, a jellegadó különbség azonban mégis igen markánsnak nevezhető: az általános hatáskörű, s se kompetencia jegyében elsőfokú fórum élén északon egy választott bíró (officialis), a déli országokban pedig a püspök első helyettese (vicarius genarilis in spiritualibus) állott. Közös vonásuk, hogy mindketten szakképzett és a gyakorlatban jártas jogászok voltak, de lényegi eltérés, hogy a helynök – a dolog természeténél fogva – klerikus kellett, hogy legyen, míg ez a kritérium az officialis esetén nem állott fenn. Magyarország a középkorban a déli modellhez tartozott. A középkor virágjában kibontakozó tudósjog befogadója, alkalmazója és lelkes fejlesztője tehát az egyház volt, éspedig nem csupán az elvont értelemben vett jogfejlesztés tekintetében, hanem az egyetemes szentszéki jogszolgáltatásban, tehát gyakorlati vonatkozásban is. Az állandó bíráskodás első intézményes formája az egyházi törvénykezésben öltött testet, ami nagyon természetes befogadó közegnek bizonyult az elméleti képzettséggel rendelkező jogászság számára. Az egyházi bíróságok kizárólagos hatáskörébe tartoztak a házassági köteléki perek, valamint a keresztény hit tisztaságát sértő ügyek (eretnekség) megítélése. Mindezek mellett még nagyon sok más jogvitában is eljártak, de ha egy királyi bíróság „szemet vetett” egy konkrét ügyre, azt át kellett tenni Budára.