Rosenberg Klára nyilatkozatát Budapesten rögzítették 1945. július 12-én. скачать в хорошем качестве

Rosenberg Klára nyilatkozatát Budapesten rögzítették 1945. július 12-én.

A fia, Káldor László jegyezte le Rosenberg Klára 1922.05.09. született Magyarországon egy alföldi kisvárosban. Heten voltak testvérek -2 fiú és 5 lány-, ő a 6. volt a sorban. Sajnos 9 éves korában édesanyját elvitte a mentő, és soha nem tért már haza.Édesapja nem akart uj asszonyt hozni a házhoz, ezért mindig a legidősebb lánytestvér vezette a háztartást.A lányok sorban elköltöztek Budapestre és férjhez mentek, ezért édesapja mégis megnősült. Ő is Budapestre költözött, kalaposnak tanult és dolgozott, testvérénél lakott és élte a fiatalok szokásos életét. Egyszer csak minden megváltozott, jöttek a zsidótörvények, a korlátozások és a vidéki deportálások. 1944.decemberében testvérével együtt gyüjtőhelyre vitték a bécsi úti téglagyárba majd elindították öket vagonokban -80 fő állva-Németország felé. A magyar határon már nem akarták őket átvenni, de a magyar csendőrők mégis „átpréselték”őket. Megérkeztek Ravensbrückbe, ahol embertelen körülmények között/ruha és élelem nélkül/fagyökeret irtottak mínusz 15 fokban. Februrárban átvitték őket Peningbe, ahol bejártak egy gyárba, repülőgépalkatrészeket gyártani. Itt legalább ruhát kaptak. Már hallották az ágyúk hangját, amikor az SS elkezdte a tábor likvidálását. Gyalog elindították őket az ország belsejébe, aki leült, elesett, azt agyonlőtték. Pár nap után testvérével, megszöktek lakott települések mellett haladtak. Elhagyott, házakban, vikendházakban aludtak, azt ették amit találtak. Voltak német családok akik munkát és ételt adtak, segítették őket. Kalandos körülmények között sikerült papírok nélkül egy nagyobb csoportban elvegyülve átjutni az amerikaiakhoz, majd a vöröskereszt segítségével egy feljavító táborba, ekkor 40 kg volt az egykori 54 kg helyett. Hazatérés után szembesült azzal, hogy édesapja feleségével Auswitzban halt meg, egyik várandós lánytestvérét és öccsét pedig agyonlőtték. Az egykori kisvárosból látásból ismert egy fiút aki munkaszolgálata alatt megsérült az orosz fronton, majd felépülése után elvitték Németország felé és öccsével Mauthausenből tért haza.Megkérte a kezét és 1946.ban összeházasodtak,ujból elkezdett élni, szép hangja volt ezért énekesnő szeretett volna lenni. A sors közbeszólt, 1948-ban fiugyermeknek adott életet, de utána közel egy évig kórházban volt trombózis miatt, és emiatt megerőltető munkát később sem tudott végezni. Férje munkája miatt átköltöztek a Balatonhoz, az ottani élet, mentalitás kárpótolta az elveszett évekért. Vezette a háztartást és nevelte fiúkat. Szeretett szórakozni, társasági életet élni. Gyakran felutaztak Budapestre szinházba, operába. Kapcsolata testvéreivel rendkívűl szoros volt különösen nővérével akivel együtt élték túl a borzalmakat. Az évek teltek, a táborban erőn felül végzett munka, cipekedés következményeként gerince megbetegedett, fűzőt kellett hordania és későbbb segitség nélkül nem tudott felkelni, felöltözni. Jó kedve, optimizmusa, érdelődése a világ iránt, énekszenvedélye töretlen maradt, szép hangját énekfelvétel is őrzi. Férje megbetegedett, külső segítséggel gondoskodott ápolásáról otthoni megszokott környezetében. Fia időközben felnőtt, egyetemre került majd megnősült és 2 unokával ajándékozta meg, akik beragyogták életét. Boldog volt, hogy fiának szép családja van és feleségével együtt, sikeresek jó körülmények között élnek. Gyakran meglátogatták segítségére voltak, menye önfeláldozóan gondozta. Férje 1985-ben ő pedig 1994-ben hunyt el. Honnan tudom mindezt, onnan, hogy én vagyok a fia aki ma 77 éves, 55 éve él boldogan feleségével és 3 kamasz unoka büszke nagyapja. Nagyon jó anya volt, hálával tartozom neki sorsomért. Ha föntről néz most, biztosan mosolyog, nevet. Élezfilozófiája volt:csak a szépre emlékezem.így tudott teljes és boldog életet élni.